on 2016. május 25 Cikk and Címkék: , , with 0 comments

Csatári Flóra: A követésről…

 

A helyzet az, hogy sokat táncoltam tizenéves koromban. Legalábbis azt hittem… Arra, hogy az, amit tanultam mennyire messze van attól, amit most már táncon értek, akkor jöttem rá először, mikor három éve elkezdtem Lindy Hopot tanulni Marcelltól és Dóritól, majd Marcelltól és Barbitól. A vezetés-követés természetessége (és tanulhatósága) számomra valami olyan elérhetetlen csoda volt korábban, amit ugyan láttam mondjuk filmeken, de sosem hittem, hogy a valóságban, „átlag” embereken is működik. Az én tapasztalataim alapján a társastáncok a tangótól a csárdásig, a bécsi keringőtől a jive-ig javarészt abból álltak, hogy léptem én valamit lányként, amit megtanultam, és tette velem szemben ugyan ezt egy fiú. Legjobb esetben pedig nem voltunk útban egymásnak…

Eredetileg csak azért jöttem a Keep Swinging óráira, mert imádtam a korszakot, amiből a swing táncok származnak, és hihetetlenül vidámnak és élettelinek találtam magát a swing zenét. De amit a tánctól kaptam, az sokkal több lett. A legelső pillanattól kezdve nagyon-nagyon akartam jól követni, és egyáltalán, követni. Talán túl görcsösen is.
Van ugyanakkor valami fontos, amit megtanultam. Vagy legalábbis megértettem. Magamról. Az világos volt számomra, hogy a követés alapja a bizalom. Az elképzelésem az volt, hogy minél jobban bízom a vezetőben, aki épp velem táncol, annál inkább „menni fog”. És ez alighanem így is van. Csak hogy van még valaki, akiben bíznom kell, még hozzá még jobban bíznom kell ahhoz, hogy a tánc igazán felszabadult legyen, és ez én magam vagyok. Furcsa volt a felismerés, de pontosan emlékszem a pillanatra, amikor valami „átszakadt” bennem. Csaknem két év lindyzés után, Brünóban, az első külföldi buliban, amin valaha voltam. Rájöttem, hogy nem az a bajom, hogy a sokszor fantasztikus vezetőkben sem bízom, hanem az, hogy ott motoszkált a fejemben a rettegés, hogy mi van, ha nem tudom lekövetni, ha elrontom, ha bénán nézek ki…

És így tovább. De elkezdtem elengedni ezeket. Elkezdtem élvezni, amit csinálok. És lassan azt is kezdem felfogni, hogy mim meddig tart és hogy mozog…:) De hihetetlenül sokat segít benne, hogy Solo Jazzt is tanulok. Hogy próbálgatom, hogyan tudok „megállni” a saját lábamon is. Amikor pedig néha igazán sikerül követnem, és igazán kikapcsolom az agyam, az annyira, de annyira felszabadít, hogy sosem akarnám abbahagyni.
Barbi, Dóri, Marcell, ez talán a legklasszabb a temérdek sok dolog közül, amit tőletek, a táncon keresztül tanulok!